A halvány csend elfeküdt a kertben,
sápadt hold térdelt fűszálak fölött,
nyári emléked úgy cikázott bennem,
mint langy esti szellő illatok között.
Kortyoltam ízét elveszett percnek,
mely karjában mezítlen ringatott,
az évek közben észrevétlen mentek,
s én téged várva egyre ültem ott.
Lassan mélybe zuhant remény teste,
ágya lett kertem, Hold a takaró,
Pirkadattal haldoklott a vén este,
sóhajtva halkan: az álmok mulandók.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Nagyon szép! Az "álmok mulandók", de a verssel mégis örökéletűvé válnak.
Megjegyzés küldése